Kérjük, tartsa vízszintesen készülékét a megfelelő megjelenítés érdekében!


150 év – 150 poszt

Nekünk munkahelyünk a könyvtár – a „Parlamenti” – amelyről az elmúlt évben 149 posztot írtunk. Sok mindenről szó esett ezek között. Elsősorban olyan ismereteket próbáltunk átadni olvasóinknak, melyek által elgondolkodhattak múlt és jelen összefüggéseiről és a jövő kihívásairól egyaránt. Mindemellett szerettük volna megismertetni magunkat azokkal, akik előtt eddig rejtve maradtak értékeink, illetve megmutatni a hangulatot, amely körülvesz, és nap mint nap elvarázsol bennünket. Adni egy kis ízelítőt mindennapjainkból. Mert szeretjük ezt a helyet, szeretjük az olvasókat, a munkánkat, a ”könyvszagot”, az állandóság és a folytonos megújulás kettősségét.

Köszönjük megtisztelő figyelmüket, mellyel írásainkat követték, és reméljük, a jövőben is számot tarthatunk érdeklődésükre mind honlapunkon, mind Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon.

Cikksorozatunk lezárásaként, százötvenedik posztként szeretnénk megosztani Önökkel néhány kedves gondolatot, melyet rólunk írtak egykori és jelenlegi olvasóink, látogatóink.

Az írásokat teljességükben az alábbi kötetben találják: Könyvtár, ami összeköt: 150 éves az Országgyűlési Könyvtár. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018. 89, [7] p.

„Az Országgyűlési Könyvtárat megszeretni nagyon könnyű. Ezt nem csak én, a gyönyörű olvasótermet több mint negyven éve koptató történész mondom: az intézmény a mai egyetemistákra is hatással van. Nemrég egy diákomat irányítottam a könyvtárba, miután a korai dualizmussal foglalkozó szakdolgozatában nem volt könyvészeti hivatkozás, csak internetes letöltések. Nem nagyon fűlött a foga a munkához, azonban két hét múlva sugárzó arccal jött vissza: az Országgyűlési Könyvtárban kéznél voltak a képviselőházi naplók, a szakirodalom, s a környezet is lenyűgözte. Úgy, ahogy engem, amikor 1970-ben elkezdtem odajárni. Az ember a könyvtárba érkezés első pillanatában bekerül abba a történelmi atmoszférába, melyről olvas, melyet kutat. A szakterületemhez elengedhetetlenül fontos anyagok mind megvannak: máig emlékszem arra az élményre, amikor kézbe vehettem az 1848-as sajtót – összehasonlíthatatlanul jobb, mint diafilmen olvasni!"

Erdődy Gábor
az ELTE BTK egyetemi tanára, volt bonni és vatikáni nagykövet

„Azért jöttem ide, hogy dolgozzak. Nem mint országgyűlési képviselő, hanem mint egyszerű állampolgár, mint író. Nem emlékszem, ki hozott el először az Országgyűlési Könyvtárba, de amikor figyelmembe ajánlotta mint lehetséges munkahelyet, egyértelmű lett, hogy itt fogok dolgozni. Ha két író él együtt, két gyermekük van és kétszobás lakásuk, világos, hogy – saját érdekében – a nő megy el hazulról. Az Országgyűlési Könyvtár huszonöt évvel ezelőtt közel sem volt ilyen pazarul berendezett, kétszer annyi szék és asztal volt benne, mint most, és az asztalok között járkáló őrök, öregasszonyok olyan hangon szóltak rá az asztalnál ülőkre, mint a lovakra a kocsisok. (…) Hatalmas íróasztalomtól felséges rálátás kínálkozott a nagy, nehéz ablakon át a Dunára és a budai parti sétány vadgesztenyefáira. Mögöttük az ötemeletes paloták, úgy-ahogy tatarozva, nemes, polgárias méltósággal trónoltak, azzal a nyugalommal, amely a szépek kiváltsága, akik tudják magukról, hogy azok, akkor is, ha zavarog a nép az utcákon, akkor is, ha bombáznak, akkor is, ha embereket lőnek be az alsó rakpartról a zajló jégtáblák közé, akkor is, ha kiránduló hajócskák donganak a nagy, zöldesszürke felszínen.”

Vathy Zsuzsa
író

Olvasóterem molinóval

„Még emlékszem az első napra, amikor beléptem ezen a kapun. Milyen felemelő érzés volt, és mennyire megtisztelve éreztem magam akkor, mindössze 28 évesen, hogy ebbe a csodálatos épületbe bebocsátást nyertem! A régi festmények a falakon Széchenyi Istvánról és a többi nagy magyar államférfiről, a hely szelleme, illata és tiszteletet parancsoló atmoszférája örökre magával ragadott. Több mint 15 év telt el azóta, számos tanulmány, könyv és újságcikk került ki ez alatt az idő alatt kezeim közül, és én a mai napig is ugyanazzal a pátosszal lépek be a Parlament kapuján, és kihúzom magam a büszkeségtől, hogy az OGYK-ban kutatóként dolgozhatok. Ismerek már minden termet, polcot és asztalt, szeretem és tisztelem az itt dolgozó kollégákat, akikkel most már évtizedes szakmai múlt köt össze. Munkájuk iránt érzett lelkesedésük és sosem lankadó érdeklődésük az én munkámnak is alapját képezik. A segítőkészség és odaadás, amit a könyvtár dolgozóitól az eltelt több mint másfél évtizedben kaptam, nem méltatható eléggé. Ők a lelke és szelleme ennek a könyvtárnak, és fáradhatatlan támogatói a kutatói munkának. Bízva abban, hogy még sok-sok évig vonulhatok ide vissza írni, olvasni, gondolkodni, köszönök mindent, amit eddig kaptam. Igyekszem továbbra is rászolgálni arra, hogy itt lehetek."

Orosz Tímea
nyelvész-politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos segédmunkatársa

„Kezdő kutatóként, már az 1990-es évek elején eljutottam a könyvtárba, ahol először a légkör, a miliő ragadott meg, majd a kiszolgálás színvonala. Soha nem fordult elő olyan eset, hogy ne találkoztam volna segítőkészséggel és megértéssel, márpedig egy történész időnként a szokványos kéréseken túlmutató igényekkel áll elő, amint azt jómagam is számos alkalommal megtettem. Tapasztalataim alapján megerősíthetem, a könyvtár olyan állománnyal rendelkezik, amely megkerülhetetlen a politika- és jogtörténészek számára. Amikor kényszerű okokból mégis más utakkal próbálkoztam, az mindig sokkalta több idő- és energiaráfordítást igényelt."

Püski Levente
történész, egyetemi tanár, Debreceni Egyetem

„Otthon. Az embernek – rendszerint – több egymást követő, olykor párhuzamosan létező otthona van: a szülői ház, a viharossá váló párkapcsolatok terei, a gyermeknevelés „ne lépj be” feliratokkal tűzdelt helyszínei, a szobák az első cikkek, előadások megírását szolgáló saját íróasztallal, írógéppel – hoppá –, kompjúterrel. S a párhuzamos otthonok: a külföldön töltött időszakok, az idegen városok megszelídítésével, a zajok fokozatos felismerésével, a kedvenc kávézók kiválasztásával járó távollétek idején elfoglalt szállások. Van azonban a szónak a fizikai otthon mellett egy másik jelentése is: a hárshegyi körút, a MÜPÁ-ban az oldalerkély, egy platánsor a Balaton-parton, a tengerpart (bárhol, ha szép) is otthon. Ott vagyok honn. No, ilyen nekem az Országgyűlési Könyvtár. 46 éve léptem át a küszöbét, sokszor hűtlen vagyok hozzá hónapokig, mégis, mégis: otthonom. Nem leereszkedően kedveskedő. Ha lehet könyvtárnak tartása (anélkül, hogy beképzelt lenne) az országgyűlésinek van. Holott, voltak időszakok, amikor úgy élt, mint a lengyel asszonyok a szükségállapot idején: meglehet, nem volt mit enni (pénz könyvet rendelni), ám slamposak akkor sem voltak. Negyvenhat év, majd két emberöltő. Mai tanítványaim elképzelni sem tudják azt a szabadságot, amelyben részünk volt ott. Alhattunk az asztalon, dohányozhattunk az előtérben (és az ENSZ-gyűjteményben), szőhettünk és széttéphettünk szerelmeket, politikai terveket, tudós ambíciókat."

Nagy Boldizsár
nemzetközi jogász

„Már nem emlékszem, kinek a tanácsára kezdtem el az 1970-es évek első felében éppen az Országgyűlési Könyvtárba járni. Még egyetemista voltam, így a könyvtárhasználók két nagy kasztjából – hallgatók és kutatók – a fiatalabbikba tartoztam. Ez az emberfajta elsősorban a vizsgaidőszakban látogatta a könyvek otthonát, mert ott készült a föladott tananyagból – sokan nem vásároltak saját tankönyvet. De legalább ilyen fontos volt a társaság, az egyetemi társak, akiktől a vizsgahíreket és másnapi újdonságokat meg lehetett tudni. Ez a könyvtári csapat jobbára jogászhallgatókból állt, mivel az „ógyé” (így ejtettük magunk között az OGY rövidítést, a k-t elhagyva, mert számunkra az „országgyűlési” szó közvetlenül a könyvtárat jelentette) egyben országos jogi szakkönyvtár is volt, így számukra külön előnyt jelentett a gyűjtemény ezirányú, speciális gazdagsága. De nagyon jól használható volt a bölcsészeknek is, így az egyetemi évek múltával, kutatóként is sokszor fölkerestem a hatalmas termet, üldögéltem a történelmi hangulatú karosszékekben, böngésztem az imponálóan hosszú, szabadpolcos könyvfal választékát, ahol a történelmi témákban is mindig akadtak olyan kötetek, amelyekből el lehetett indulni. Egyébként is ekkoriban a közeli Beloiannisz (ma újra: Zoltán) utcában laktam, pár percnyi sétára a Parlamenttől. Idővel már „bennfentesként” köszöntem a belső munkatársaknak, és bemehettem a speciális olvasókba is. Ám amikor felajánlották, hogy a külön „tudományos” kutatótermi szobákba is beülhetnék, azt nem kértem, mert a nagyteremben akartam maradni, az odabenn halkan pusmogó, az előtérben azonban harsányan zsinatoló ifjúság körében."

Csorba László
történész, az ELTE BTK egyetemi tanára,
a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatója

Közzétéve - 2019-06-14 00:00:00
Kategória: ogyk150