Kérjük, tartsa vízszintesen készülékét a megfelelő megjelenítés érdekében!


Parliamentary sketch writing és a Külföldi Parlamenti Gyűjtemény

„Parliamentary sketch writing is, fundamentally, a British institution.”[1]

Több alkalommal is írtunk már jelentős életművet maguk után hagyó brit parlamenti tudósítókról, karikaturistákról, illetve ennek kapcsán egy sajátos műfajról, a parliamentary sketch writing-ról, ám mindeddig nem jártuk körbe a témát annak kronologikus kezdeteitől a 21. századig. A következőekben erre teszünk kísérletet.

A „parliamentary sketch writing” (szó szerint „parlamenti vázlat- vagy skicc-írás”) egy sajátos brit műfaja a parlamenti tudósításoknak. A zsáner a gyökerei a 18. században keresendőek, amikor is még nem lehetett a parlamenti ülésekről részletekbe menően, szóról szóra beszámolni, sőt, az újságírók jelenléte is tiltott volt.Emiatt a kor írói, újságírói – például Samuel Johnson – csak másodkézből származó információk alapján és az egyes képviselőket álnevek mögé bújtatva, adott esetben kitalált kontextusba helyezve a történteket írhattak arról, ami a parlament falai között lezajlott, ilyen módon tudósítva a közvéleményt a törvényhozás rejtelmeiről. Hasonlóan járt el a fentebb említett Samuel Johnson is. A Gentleman’s Magazine-ban 1738-1746 között megjelenő „Debates of the Senate of Liliput” című sorozatában a parlamenti üléseken kvázi-informátorok által készített jegyzetek, illetve szóbeli közlések alapján megírta, hogy mi és hogyan is hangozhatott el, mindezt a képzeletbeli Liliput állam szenátusának köntösébe öltöztetve.[2] A rovatban hétről hétre bemutatott liliputi események mindig a brit politika aktuális eseményeire – például a gyarmatok ügye vagy a spanyolokkal való konfliktusok – reflektáltak.[3] Az alapvető problémát ekkoriban az jelentette, hogy legjobb esetben is csak rövid összefoglalók álltak rendelkezésre a „tudósításokhoz”, de sokszor még az sem. Például William Pitt későbbi miniszterelnök sokáig idézett, kiváló szónoki teljesítménynek tartott beszédét, amelyet a fiatal korát illető gúnyolódásra válaszul mondott, valójában Samuel Johnson találta ki – annyit tudott, hogy valóban mondott egy hasonló tartalmú beszédet, de közelebbi információkat nem sikerült szereznie.[4]

Gentleman's Magazine

A Gentleman's Magazine 1759. májusi száma

Bár 1803-tól az újságírók is bejárást kaptak a parlamenti vitákra, az azt megelőző évtizedek során kialakult hagyomány folytatódott, azaz irodalmi stílusban, gyakran ál- vagy gúnyneveket és egyre több humort, iróniát használva számoltak be a törvényhozás házának mindennapjairól. Pályája kezdetén például Charles Dickens is parlamenti tudósítóként kereste a kenyerét: a The Mirror of Parliament, majd a Morning Chronicle alkalmazottjaként 1832 és 1836 között számolt be rendszeresen a törvényhozás tevékenységéről.[5] Ezekben az években tudósítóként két énje volt: egy tárgyilagos, komoly, csak a tényekre szorítkozó és egy vitriolosabb, a politikusokat karikaturisztikusan bemutató.[6]

Tekintve azt, hogy – bár a kizárólag a tényeket közlő, írásbeli tudósítás korábban megindult – az ülések rádiós közvetítése 1978-ig, míg a televíziós közvetítése 1989-ig nem volt engedélyezett, az újságok parliamentary sketch-rovatai sokáig egyedüli forrásként szolgáltak a közvélemény számára ahhoz, hogy megismerhesse a parlament atmoszféráját, illetve a képviselők személyét.[7]

A második világháborút követő években a világ legrégebbi folyamatosan megjelenő hetilapjának, a The Spectator-nek voltak halhatatlanná váló sketch-írói: Henry Fairlie – az ő nevéhez kötik az „The Establishment[8], mint kifejezés megalkotását –, továbbá Bernard Levin, akit a műfaj modern változata atyjának tartanak.[9] Egyesek szerint ekkoriban vált igazán vitriolossá, a képviselők tekintélyét egyáltalán nem tisztelővé a műfaj.[10] Emiatt is lehet, hogy a parlamenti képviselők véleménye megoszló a tudósítások eme formájával kapcsolatban. Talán a többség úgy vélekedik, mint egy Munkáspárti honatya, aki szerint a sketch writing „kvintesszenciális része egy érett demokráciának”[11], de bizonyára nem Jim Sheridan, a Munkáspárt egykori képviselője az egyetlen, aki a sketch-ek szerzőit a „sajtó élősködő elemeinek” tartja.[12] A műfaj mindenestre a mai napik él és virul: állandó rovata van a The Daily Telegraph-ban, a The Times-ban, a Guardian-ben, illetve nem napi szinten, de időszakosan a Daily Mail-ben is.

Az Országgyűlési Könyvtár állományában több olyan szerző munkái is megtalálhatóak, akik a fentebbi zsánerben (is) maradandót alkottak. Elsőként említhetjük Henry W. Lucy-t (1843. december 5. – 1924. február 20.), a viktoriánus kor egyik legismertebb újságíróját, aki hírnevét elsősorban politikai témájú írásainak és parlamenti tudósításainak köszönhette: ez utóbbi területen munkásságát úttörőként tartja számon az utókor.

1873-tól a Daily News parlamenti tudósítója, majd szerkesztője lett. Az utóbbi lapnál a Pictures in Parliament című rovatban jelentek meg a parlamenti tudósításai, általában 2000 szó hosszúságban. Továbbá, heti rendszerességgel írt egy London letter elnevezésű tudósítást, amely részben a parlamenti eseményekkel foglalkozott, részben a fővárosi pletykákat részletezte[13]. 1881-ben csatlakozott a Punch gárdájához, ahol a The Essence of Parliament című közkedvelt rovat vezetője lett. 1881 és 1916 között írta heti rendszerességgel az utóbbi kolumnát, hol a saját nevét – Henry W. Lucy formában –, hol a „Toby, M. P.” álnevet használva.

Henry W. Lucy skeccs

Vázlatrajz Henry W. Lucy-ról (Sydney Prior Hall ceruzarajza)

A több évtized alatt megjelent írásait könyvekben is kiadta, ezekből a kötetekből az Országgyűlési Könyvtár hattal rendelkezik: A Diary of Two Parliaments; A Diary of the Salisbury Parliament, 1886–1892; The Balfourian Parliament, 1900–1905; Men and manner in Parliament; Memoires of eight Parliaments; Peeps at Parliament: taken from behind the speaker's chair.

Az utóbbi 1903-ban jelent meg Londonban, a George Newnes Kiadó gondozásában.A kötet illusztrációit és karikatúráit F. C. Gouldnak köszönhetjük. Ahogy a címe is mutatja[14], Lucy írásai révén bepillantást nyerhetünk a brit parlament munkájába, mégpedig az 1893 és az 1895 közötti évek eseményeibe. A szöveg hangneme humoros, gyakran gunyoros, csipkelődő. A politikusok a saját nevükön szerepelnek, nem ál- vagy gúnynevükön, de ezt leszámítva némelyikük nem sok könyörületet kap a szerzőtől. Például Sir William Harcourt – kincstárnok és liberális képviselő – a szerepét és személyiségét vitriolos stílusban elemző sorokat kísérő karikatúrákon hol dühöngő elefántként, hol egy fa tövében alvó lovagként szerepel. A Peeps at Parliament szabadpolcon elérhető a Külföldi Parlamenti Gyűjtemény kézikönyvtárában, C4/645 KPGY KK jelzet alatt.

Peeps at Parliament első oldal

A Peeps at Parliament első oldala

A Külföldi Parlamenti Gyűjtemény kézikönyvtárában, A3/3066-os jelzet alatt megtalálható Harry Furniss, (1854. március 26. – 1925. január 14.) a viktoriánus kor egyik elismert újságírójának, karikaturistájának és illusztrátorának Pen and pencil című, 1897-ben megjelent 1893 és 1897 közötti karikatúrákat, illusztrációkat, illetve a klasszikus brit parliamentary sketch writing műfajába sorolható írásokat tartalmazó műve.Furniss az ír szigeten született, de 1876-ban átette a székhelyét Londonba. Kezdetben az Illustrated London News nevű lapnak dolgozott, de jelentek meg munkái más lapokban is, például a The Pall Mall Gazette-ben, a The Sketch-ben, a The Graphic-ben, illetve a The Windsor Magazine-ben.

1880 októberétől a híres Punch hasábjain is jelentek meg művei, majd 1884-től a lap állandó munkatársaként az „Essence of Parliament” című, a parlament és a parlamenti képviselők mindennapjaival kapcsolatos karikatúrákat tartalmazó rovatot egyik felelőse lett.

Essence of Paliament

Az Essence of Parliament rovat a Punch egy 1883-as számában

Az 1897-ben, Londonban, a Sampston Low, Marston&Company gondozásában megjelenő Pen and pencil előszavában Furniss leszögezi, hogy a parlamenti történésekről írni nem egyszerű feladat, éppen emiatt is elbizonytalanodott a könyv szerkesztése közben. Bár őt nagyon szórakoztatja a törvényhozás világa, azzal tisztában van, hogy az olvasók túlnyomó többsége nem feltétlenül van így ezzel – nem fősodorbeli ízlését érzékeltetve megemlíti, hogy a burleszkeken sírni, a tragédiákon pedig leginkább nevetni szokott. Ám rájött, hogy neki, mint karikaturistának a feladata az, hogy a fentebbi témát szórakoztatóvá és befogadhatóvá tegye: így mindent meg is tett ennek érdekében a kötet írása és szerkesztése során.

A 197 oldalas kötetben több száz, részben egész oldalas, részben kisebb méretű rajz – főleg karikatúra – található, melyek mindegyike a parlamentben történet eseményeket, politikusokat, illetve az angol parlament épületét mutatja be. A kísérőszöveg a parlamenti vitákat és azok hátterét részletezi közvetlen, humoros, helyenként gunyoros stílusban. Az illusztrációk stílusukat tekintve tökéletesen illeszkednek a szöveghez.

Könyvtárunk központi raktára megőrizte WilliamWhite (1807–1882) nyomdász, újságíró, alsóházi tisztviselő két poszthumusz kiadott kötetét (William White, 1897. The Inner Life of the House of Commons, London: T. Fisher Unwin. B6/1883:1-2 jelzet alatt). White Bedford városában született és a helyi iskolákban végezte tanulmányait is. 1850 és 1875 között a brit parlament Alsóházának tisztviselőjeként dolgozott, a tapasztalatait az Illustrated Times elnevezésű hetilapban jelentette meg, The Inner Life of the House of Commons címmel. Az utóbbiakból készült válogatást két kötetben jelentette meg White halála után Justin McCarthy ír nacionalista képviselő.

The Inner Life of the House of Commons

The Inner Life of the House of Commons címoldala

White írásai a hangvételüket – de nem nyelvezetüket – tekintve informálisak, jellemzőek rájuk az adott képviselő hibáit, hiányosságait kidomborító stílus. Például Sir Robert Cecil nevű képviselő kapcsán megemlíti, hogy bár már tíz éve van a Házban, egyelőre nem sikerült beváltani a hozzá fűzött reményeket. Szintén vele kapcsolatban maró gúnnyal jegyzi meg, hogy már másodszorra szólal fel a héten („What again, my Lord – twice in a week”.). Elmondható, hogy nem feltétlenül a tudósításra – ami korántsem meglepő, hiszen ez műfaji sajátosság –, hanem a hangulat visszaadására törekszik (például szintén a fentebb említett honatya kapcsán: „We are not going to describe the speech. Let those who wish to know what it was turn to the morning papers”).

A fejléc-képen William Hogarth: The Industrious 'Prentice Lord Mayor of London (1747.) című képe látható.


[1]YASMEEN SERHAN: The Very British Tradition of ‘Verbal Cartooning’, The Atlantic, 2019. július 10. (https://www.theatlantic.com/international/archive/2019/07/british-art-sketch-writing-age-brexit/593473/ Letöltés: 2020. június 3.)

[2] Donald Greene: The Politics of Samuel Johnson, University of Georgia Press, 2009, p. 92. Illetve: The Parliamentary Debates. Extracts from The Gentleman's Magazine, as written by Samuel Johnson, in: https://www.samueljohnson.com/debates/ Letöltés: 2020. június 2.

[3] Greene 2009, p. 93-94.

[4] Andrew Sparrow: Obscure Scribblers. A History of Parliamentary Journalism. Politico’s Publishing, London, 2003, p. 17.

[5] Dickens: at 'The Mirror of Parliament' (https://kingscollections.org/exhibitions/specialcollections/charles-dickens/mirror-of-parliament Letöltés: 2020. június 2.) Továbbá: Bob Franklin et al: Key Concepts in Journalism Studies, SAGE, 2005, p. 246-247.

[6] Celebrating Charles Dickens the parliamentary reporter, in: The Chronicles of Higher Education (https://www.chronicle.com/campusViewpointArticle/Celebrating-Charles-Dickens/683/ Letöltés ideje: 2020. június 3.)

[7] James Kirchick: Parliament’s Peanut Gallery: The wit and wisdom of Britain’s sketch writers, Columbia Journalism Review, 2008. szeptember – október (https://archives.cjr.org/essay/parliaments_peanut_gallery.php Letöltés: 2020. 07. 06.)

[8] Ebben az értelemben: a politikai, illetve gazdasági hatalmat birtokló elit összefoglaló elnevezése.

[9] Roy Greenslade: A history of parliamentary sketch writers, in: ipso – independet press standards organisation, 20107.05.31 ( https://www.ipso.co.uk/news-press-releases/blog/a-history-of-parliamentary-sketch-writers/Letöltés: 2020. 07. 06.)

[10] Michael Deacon: Parliamentary sketch writers are a breed apart – and MPs hate us for it, in: The Daily Telegraph, 2013. március. 20. (https://www.telegraph.co.uk/news/politics/9943322/Parliamentary-sketch-writers-are-a-breed-apart-and-MPs-hate-us-for-it.html Letöltés: 2020.07.01.)

[11] Kirchick 2008.

[12] Deacon 2013.

[13] Sparrow 2003, p. 54-55.

[14] Peep (itt) = kukucskál, bekukkant.

Közzétéve - 2020-07-08 13:49:00
Kategória: Hírek