Kérjük, tartsa vízszintesen készülékét a megfelelő megjelenítés érdekében!


Az állami tisztviselők első nyugdíjtörvénye

Ösmerjük és becsüljük mi a közszolgálat megfizethetetlen nagy jutalmát: az öntudatot és elösmerést; de midőn ezeknek nem árt a biztosított lét; azt hiszszük erről is kell gondoskodni.”[1]

Ferenc József osztrák császár és magyar király 135 éve, 1885. május 13-án szentesítette az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjáról szóló 1885. évi XI. törvénycikket, amely ezután május 17-én került kihirdetésre az Országos Törvénytárban. A jogszabály jelentősége abban áll, hogy első ízben rendezi átfogóan, törvényi szinten a magyar állami tisztviselők nyugdíjügyét. Az állami tisztviselők nyugdíj ügyének reformját több szempont is szükségessé tette. Hegedűs Sándor a Pénzügyi Bizottságának előadója a Képviselőház 1885. március 10-ki ülésén úgy fogalmazott, hogy „Magában véve az alkotmányos szempont követeli azt, mert, mint méltóztatnak tudni, ez időszerűit a törvényhozás által alkotmányos úton létesített törvény a nyugdíj-ügyre nézve nem létezik, hanem az államtisztviselők nyugdíj-ügye alapszik a különféle legfelsőbb rendeleteken és az ezeket kiegészítő kamarai és kormányi rendeleteken, a melyek közt összefüggés és kellő rendszer nincs.”[2]

Hivatalnokok

1920. Hivatlanokok (forrás: Fortepan)

A nyugdíjszabályozás kérdésének szükségességét a képviselőház tanácskozásai folyamán korábban már többször is elismerte. Az 1869. évi költségvetés tárgyalása alkalmával a kormányhoz azt a felhívást intézte, miszerint az állami tisztviselők nyugdíjaztatásának szabályozására nézve törvényjavaslatot készítsen, és azt az 1870-ki költségvetéssel egyidejűleg terjessze a ház elé. Az akkori kormány meg is felelt a felhívásnak, a javaslatot végül azonban nem vették tárgyalás alá. Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjáról szóló törvényjavaslatot végül 1885. március 10-én kezdte el tárgyalni a Képviselőház. Hegedűs Sándor a javaslat, a szabályozás céljaként fogalmazta meg, miszerint „A tisztviselőknek legalább azt az öntudatot és azt a biztosítást kell nyújtanunk, hogy hosszú fáradságos munkájuk legalább e tekintetben ne maradjon reménytelen és elismerés nélkül és hogy agg napjaikban, valamint haláluk után özvegyeik és árváik nélkülözhetetlennel el legyenek látva, nehogy a szükségnek és nyomornak legyenek kitéve.”[3]

A 66 paragrafusból álló jogszabály meghatározza, hogy kik tartoznak az állami tisztviselői körbe, azaz kik jogosultak a nyugdíjra. Eszerint az uralkodó, a miniszterek, az állami hatóságok vagy hivatalok által rendszeresített állásokban alkalmazott tisztviselőknek, altiszteknek és szolgáknak jár nyugdíj, amennyiben állandó fizetést kapnak. A nyugdíjra jogosultak körébe beletartoztak az országgyűlés két házánál, a kincstár által fenntartott tanintézeteknél, a fővárosi közmunkák tanácsánál, a fővárosi rendőrségnél, a csendőrség legénységi állományában és az állami utaknál, a folyammérnökségeknél, a posta- és távirda-intézetnél alkalmazottak is. Ellenben nem terjedt ki a törvény hatálya például az osztrák-magyar közös hatóságoknál és hivataloknál alkalmazottakra.

Postai hivatalnokok

1912. Magyarország, Dombóvár Posta (forrás: Fortepan)

A nyugdíj kiszámításának alapjául egyrészt a szolgálati idő, másrészt az utolsó javadalmazás szolgált. Az előbbit “polgári időszámítás” szerint kellett meghatározni, de a törvény értelmében „Minden egyes hadjáratért azonban, melyben a tisztviselő, altiszt vagy szolga a közös hadsereg, haditengerészet vagy honvédségnél teljesitett bármily szolgálatban résztvett, szolgálati idejéhez egy év (hadi év) hozzászámitadó”, Azt, hogy mi számított hadjáratnak, az uralkodó határozta meg. A hadifogságba esetteknél azt számították hadi évnek, amikor fogságba esett, a többi év szolgálati időnek számított. A törvény továbbá pontosan körülírta, hogy nyugdíjra jogosult az, aki testi vagy lelki fogyatkozása miatt tartósan képtelen ellátni hivatali feladatát, aki betöltötte a 65. életévét, illetve a köteles szolgálati idejét kitöltötte vagy ellene hozott fegyelmi tárgyalás miatt megfelelő állásba nem állítható. A kötelező szolgálati idő tanárok és tanítók számára 30 év, más állami alkalmazottak esetében 40 év volt.

Az 1885. évi törvény külön intézkedett a miniszterek nyugdíjáról, mely szerint csak akkor jogosultak a javadalmazásra, ha egyhuzamban három évet szolgáltak. Ezután évi 4000 forintra tarthattak igényt, míg az államtitkárok 2000 forintot kaphattak. A miniszterek nyugdíjellátmányát illetően igencsak megoszlottak a vélemények a törvényjavaslat parlamenti vitája során, sok tekintetben ellenezték azt. Irányi Dániel a Függetlenségi és 48-as párt tagja úgy vélte, hogy a vagyonosabb miniszterek és államtitkárok nem tarthatnak igényt a nyugdíjra, de több képviselő teljességgel ellene volt annak. Fenyvessy Ferenc képviselő így fogalmazott: „Azt hiszem, ezen három év alatt valamennyi minister ugy fog imádkozni, mint a szentlélek-misében van: „flecte quod est rigidum, hajlítsd meg, a mi kemény", tudniillik a meggyőződésedet; (Derültség balfelől) fove quod est frigidum, melegítsd meg, a mi hideg, tudniillik a többséget, ha az irántad hidegülni kezdene. (Derültség és tetszés balfelől.) Erős meggyőződésem t. ház, hogy azon 3 évi terminus, melyet kevésbé erős jellemű minister minden körülmény közt ki fog tölteni s ez időben mindent megtenni, csakhogy nyugdíját el ne veszítse, sok rosszat tehet hazánkra s épen ezen indokból semmi módosítványhoz hozzá nem járulhatok, hanem azon szakaszt egészen kihagyandónak vélem.”[4]

Abban a tekintetben is komoly viták alakultak ki, hogy ki fedezze az állami alkalmazottak nyugdíját, azaz a nyugdíjazás teljesen az államkincstárból folyjon-e vagy pedig fizetésük bizonyos százalékával maguk a tisztviselők is hozzájáruljanak ehhez egy nyugdíjalap létrehozásán keresztül. A pénzügyi bizottság jelentése szerint: „De azért a jelenlegi javaslat az érvényben levő nyugdíjszabályok azon alapeszméjét, hogy az állami közegek nyugdíját közvetlenül az állam fedezze; nem változtatja meg, tehát némely országban érvényes és egykor nálunk is tervezett Önálló nyugdíjalapot vagy intézetet nem teremt. Nézetünk szerint helyesen. Mert annak pénzügyi terhe mégis csak az államra háromulna ha a különben is gyengén javadalmazott állami közegeket elviselhetetlen teherrel sújtani nem akarjuk; másfelől pedig hiányzik még nálunk egy ilyen önálló intézet leglényegesebb alapja, egy magyarországi halálozási tabella is.”[5]

Több képviselő is javasolta az önálló nyugdíjalap létrehozását, amely biztosítaná a hivatalnokok függetlenségét. Orbán Balázs így érvelt a nyugdíjak kizárólag állami finanszírozása ellen:

T. ház! Egy öntudatos nemzet törvényhozása ily törekvések, ily eshetőségekhez segédkezet nem nyújthat, elég ha a haderőt elszakítani engedték a nemzettől, ne engedjék hivatalnokaink elszakítását is végrehajtani. Mi egy szabad és hősies nemzet képviselői vagyunk, mi nem decretálhatjuk a nemzet legértelmesebb, legderekabb fiai százezreinek ily kényszerzubbonyba való bújtatását. Nem és százszor nem, mert az ő alárendeltségük nemcsak reájuk, hanem a nemzetre is megalázó, mert e függés nemcsak reájuk, hanem a nemzetre is vészthozó. Mi hivatalnokaink függetlenségét óhajtjuk, hogy ne legyenek – a hatalom cselédei, hanem a nemzet megbízottjai. Ezt t. ház, nézetem szerint csak önálló nyugdíj-alap megteremtése által lehet elérni és elérni ugy, hogy az pénzügyileg is kevesebb áldozatot kívánna a nemzettől s másrészről hivatalnokaink emancipatiójának nagy kérdését igen előnyösen oldaná meg.”[6]

Végül a törvénybe az eredeti javaslat került be, azaz a nyugdíjakat az állam közvetlenül fedezi.

A jogszabályban szabályozták az állami gazdaságoknál dolgozók vagy napszámosok évi járulékát, amely 40 év szolgálati idő után 100 forint volt. Külön paragrafust szenteltek az özvegyek és árvák ellátásának.

Polgári család

1900. Polgári család (forrás: Fortepan)

A törvény foglalkozik a női munkavállalók nyugdíjával is, és kimondja azt az elvet, miszerint „… ha egyes állomásokra nőszemélyek alkalmaztatnak, ezek épen ugy ellátásra tarthatnak igényt, mintha férfiak volnának. Fontos közgazdászati indokok szólnak a mellett, hogy a nőszemélyek tevékenységi köre lehetőleg tágittassék s hogy oly tevékenységi körökből, melyek ellátására a szolgálat hátránya nélkül minden tekintetben képesitvék, ki ne zárassanak.”

Az 1885. évi XI. törvénycikk végrehajtásával a kormányt bízták meg, s bár a törvényalkotók számára világos lehetett, hogy mely adminisztratív hatóságok jogosultak nyugdíj megállapítására, ezt a jogszabályba nem foglalták bele. Az bizonyos, hogy az állami tisztviselők, altisztek és szolgák nyugdíjazását az illetékes minisztérium indította el, mert akkoriban központi nyugdíjfolyósító intézet még nem létezett hazánkban. A közalkalmazotti jogállásnak a várható nyugdíj, vagyis az egzisztenciális biztonság, másrészt a velejáró hatalom miatt jelentős presztízse volt. Az ekkor intézményesülő nyugdíjjogosultság hosszú évtizedekig társadalmi kiváltságként illette meg az állami alkalmazottakat, a tisztviselő középosztályt, valamint a kispolgárság soraiba tartozó altiszteket.

Főszolgabírói hivatal dolgozói

1904. Magyarország, Dombóvár. A főszolgabírói hivatal alkalmazottai és hozzátartozóik az épület bejáratánál (forrás: Fortepan)

Magyarországon már a XVI. század végétől léteztek ún. bánya-társládák, mint önsegélyező formák, amelyek a társadalombiztosítás előzményeinek tekinthetők. A nyugdíjbiztosítás tehát a magánszektorban, munkavállalói kezdeményezésre alakult ki egyes ágazatokban. Az időskori gondoskodást az állam fokozatosan egyre több munkavállalói csoportra terjesztette ki és tette kötelezővé. A mai modern értelemben vett nyugdíjbiztosítás hazánkban a XIX. század végére alakult ki. Az 1861-es országbírói értekezleten kötelezővé tették az 1854-es osztrák bányatörvény 210- 214. §-ait, amelyek a bányapénztárak létrehozását és az ellátásra jogosultság garantálását szabályozták. Az 1870-es évek közepétől foglalkozásonként folyamatosan kodifikálták a nyugdíjbiztosítás szabályait. Ebbe a sorba tartozik többek között az 1875. évi XXXII. törvénycikk a népoktatási nyilvános tanintézetek s nyilvános kisdedóvó intézetek tanitóinak s nevelőinek nyugdijazásáról, valamint azok özvegyeinek és árváinak gyámolitásáról, valamint az írás tárgyát képező 1885. évi XI. törvénycikk is.

Később a két világháború közötti időszakban az 1928. évi XL. törvény vezette be Magyarországon a kötelező öregségi, rokkantsági és hátramaradotti (árva-, özvegyi) nyugellátást illetve járadékot. A kötelező nyugdíjbiztosítás előtt is léteztek már különféle nyugdíjbiztosítások, például az 1912. évi LXV. törvény által bevezetett, költségvetésből finanszírozott köztisztviselői nyugdíjbiztosítás. Az első egységes magyar nyugdíjtörvény 1951. november 11-én született meg. Az 1951. évi XXX. törvény hatálya kiterjedt minden, az állami társadalombiztosítás keretében betegbiztosításra kötelezett dolgozóra, illetve az ezekről a helyekről nyugdíjba vonulókra, akiknek azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátást.



[1] Képviselőházi Iromány, 1884-87. IV. kötet. 97. sz. iromány. 243. p.

[2] Képviselőházi Napló, 1884-87. V. kötet. 120. p.

[3] Képviselőházi Napló, 1884-87. V. kötet. 121. p.

[4] Képviselőházi Napló, 1884-87. V. kötet. 121. p.

[5] Képviselőházi Iromány, 1884-87. IV. kötet. 97. sz. iromány. 241-242. p.

[6] Képviselőházi Napló, 1884-87. V. kötet. 134. p.

Közzétéve - 2020-05-13 10:11:00
Kategória: Évfordulók