Kérjük, tartsa vízszintesen készülékét a megfelelő megjelenítés érdekében!


Trianon 100 – Miért írta alá Magyarország a békeszerződést?

Az utóbbi évtizedekben a magyar közvélemény egy részében nem egyszer merült fel a kérdés, hogy ha Magyarország számára már a korszakban jól láthatóan katasztrofális következményekkel járt a világháborúban győztes nagyhatalmak trianoni döntése, hazánk vezetése mi okból adta kézjegyét az új határokat meghúzó békeszerződéshez. Nem lett volna-e erkölcsileg vállalhatóbb, illetve a remélt revízió szempontjából praktikusabb is, ha Magyarország nem ismeri el területeinek elcsatolását?

Trianon - aláírás előtt

1920. június 4. Magyarország képviselői a trianoni békeszerződés aláírása előtti pillanatokban.

A kortársak számára ez a kérdés nem volt ennyire egyszerű. Létezett ugyanis kedvezőtlenebb alternatíva a béke 1920. június 4-ei aláírásánál és a Trianonban meghúzott határok valósággá válásánál. Emellett fontos tisztában lenni azzal, hogy az elcsatolt területek nem az aláírást követően kerültek ki a magyar állam tényleges fennhatósága alól, hanem már jóval korábban. A szerződés jelentős részben a már fennálló állapotokat szentesítette.

1918. november 13-án Magyarország és az antant fegyverszüneti megállapodást írt alá Belgrádban, amely rendezte a háború balkáni és román frontjának helyzetét.[1] Magyarországnak a Beszterce-Marosvásárhely-Arad-Szabadka-Pécs-Dráva vonalon belülre kellett visszavonnia fegyveres erőit. Ez azt jelentette, hogy a szűken vett történelmi Erdély, a Bánság keleti fele, valamint a későbbi Vajdaság már 1918-ban román, illetve szerb megszállás alá került.

A fegyverszüneti tárgyalások alatt, november 8-án a csehszlovák kormány parancsot adott a Felvidék megszállására.[2] A harcok váltakozó sikerrel folytak, míg végül csehszlovák nyomásra december 21-én Stephen Pichon francia külügyminiszter kijelölte a feleket elválasztó demarkációs vonalat. A magyar kormány kénytelen volt kiüríteni a Dunától, az Ipolytól, valamint a Rimaszombat-Ungvár vonaltól északra eső területeket. Így 1919 elejére a Magyarországot és Csehszlovákiát elválasztó nem hivatalos határ jelentős mértékben megegyezett az 1920-ban meghúzottal. (Ugyan 1919 május-júniusában a Tanácsköztársaság vissza tudta foglalni a Felvidék jelentős részét, Georges Clemenceau francia miniszterelnök – az engedményért nemzetközi elismerést kilátásba helyező – felszólítására ismét kiürítette azt.)

A megszállt Kassa

1918 tele. A megszállt Kassa.

A szomszédos államok arra törekedtek, hogy a párizsi békekonferencia kész helyzet elé kerüljön, amikor területi követeléseik jogosságáról dönt. Ezért hadseregeik átlépték a demarkációs vonalakat és megkezdték a később nekik ítélt területek elfoglalását.

1918. december 12-én Henri Berthelot tábornok, a romániai francia katonai misszió vezetője feljebbvalói tudta nélkül engedélyezte a román hadseregnek a fegyverszüneti vonal átlépését. A románok a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Zám vonalig nyomultak előre, mire az antant visszaszerezte az irányítást az események felett. (Ezzel egy időben a csehszlovák haderő Losoncot és Balassagyarmatot foglalta el.) 1919. februári döntésükkel a szövetségesek végül engedélyezték Romániának az előrenyomulást a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonalig. A Tanácsköztársaság által kifejtett katonai ellenállás miatt azonban a románok csak áprilisban tudták ezt a területet, a történelmi Partiumot elfoglalni. Ugyanakkor stratégiai okokból, az antant akaratával szembemenve, hadseregük egészen a Tiszáig nyomult előre. 1919 áprilisának végén tehát a később Romániának ítélt terület egésze román uralom alatt állt.[3]

A román hadsereg a Tiszánál

1919 tavasza. I. Ferdinánd román király a Tiszát elérő román katonákkal.

A fentiekből látható, hogy az aláírás megtagadásának nem lett volna gyakorlati jelentősége: Magyarország az elcsatolt területeket már jóval a békekötés előtt elveszítette. A következőkben az elvi és politikai megfontolásokat vesszük sorra.

A magyar küldöttségben a békeszerződés aláírásának megtagadása már a végleges szöveg megszületése előtt felmerült. 1920 februárjában gróf Apponyi Albert, a delegáció elnöke azon véleményének adott hangot, hogy ha Magyarország nem kap jelentős területi engedményeket, ne írja alá a szerződést. Amikor márciusban világossá vált, hogy a győztes nagyhatalmak már nem nyúlnak hozzá az általuk megalkotott békerendszerhez, a magyar békeküldöttség megvitatta az alá nem írás kérdését. Arra jutottak, hogy a békefeltételek visszautasítása Magyarországgal szembeni gazdasági szankciók bevezetéséhez vezetne, ami a háború utáni nehéz helyzetben a magyar kereskedelmi és pénzügyi élet összeomlását hozná el. Gróf Teleki Pál, a delegáció egyik főmegbízottja, későbbi miniszterelnök egyenesen a főváros élelmiszer-ellátásának összeomlásától tartott. Mindennek pedig súlyos következményei lehettek volna az ország társadalmi rendjére és politikai berendezkedésére nézve. Popovics Sándor főmegbízott, a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Olyan nyomor következhet, hogy a kormányzás azok kezébe kerülhet, akik hajlandóak bármi áron aláírni a békét, akár még súlyosabb feltételek mellett is”. A tömeges elégedetlenség akár oda is vezethetett volna, hogy a Tanácsköztársaság hónapjai után éppen berendezkedő konzervatív-liberális rendszer helyébe valamely politikai szélsőség lép. Tehát a kortársak, akik végül a trianoni békeszerződés aláírása mellett döntöttek, úgy ítélték meg, hogy a győztesek előbb vagy utóbb képesek lesznek Magyarországot rákényszeríteni az aláírásra, és egy ilyen küzdelemben legyengült ország alkupozíciói csak tovább romlanak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szomszédos államok mindegyikének további, a trianoni békén túlmenő területi igényei voltak hazánkkal szemben, így Magyarországnak nem állt érdekében kivívni az antant még erőteljesebb ellenszenvét, és a területi kérdést ilyen körülmények között nyitva tartani. Összességében az aláírással szembeni ellenszegülés csak az ország nehezen helyreállított belső stabilitását sodorta volna veszélybe.[4]

Összefoglalva tehát, a trianoni békeszerződés alá nem írása nem változtatta volna meg a tényt, hogy az elveszített területek 1920 júniusában már más országok uralma alatt álltak, ugyanakkor jelentősen csökkentette volna a későbbi bethleni konszolidáció sikerének esélyét.



[1] Tarján M. Tamás (2018): 1918. november 13. A belgrádi fegyverszünet megkötése. 2020. 10. 06-i megtekintés, Rubiconline, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1918_november_13_a_belgradi_fegyverszunet_megkotese

Magyarország katonai helyzete 1918. november – 1919. április. 2020. 10. 06-i megtekintés, Trianon Múzeum weboldala, http://www.trianonmuzeum.hu/index.php?page=post&id=98

[2] Babucs Zoltán (2018): A Felvidék cseh megszállása. 2020. 10. 06-i megtekintés, Felvidék.ma, https://felvidek.ma/2018/12/a-felvidek-cseh-megszallasa/

[3] L. Balogh Béni (2020): A történeti Erdély román megszállása 1918-1919-ben. 2020. 10. 06-i megtekintés, Trianon100.hu, https://trianon100.hu/blog-cikk/a-torteneti-erdely-roman-megszallasa-1918-1919-ben

[4] Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon: az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921. Budapest, Jaffa, 2020. 35-36. o.

Közzétéve - 2020-10-08 02:23:00
Kategória: Évfordulók